Augusztus 22-én, hétfőn indultunk útnak, mely dátum fontosságára majd a későbbiekben derítek fényt. Alaposan felmálháztuk a motorokat abban a reményben, hogy semmi fontosat nem hagytunk otthon, ugyanis ez volt az első nagyobb motoros kiruccanásunk. Kb. egy hetet terveztünk minden kötöttség, előzetes komolyabb információgyűjtés, kempingválasztás és mindenféle útikönyvek tanulmányozása nélkül, egyszerűen élveztük azt, hogy végre nagyot motorozhatunk a „semmibe”, és a pihenés is ránk fért már.

 

Nem akartuk az egész távot rögtön első nap megtenni, ezért legalább egy éjszaka vadkempingezést terveztünk, amit még a Dunántúlon szerettünk volna megejteni, de mivel a Balatontól indulva hamar elértük Dunaföldvárnál a Dunát, ezért mentünk tovább, és végül a főútról letérve a Kiskunsági Nemzeti Parkban vertünk sátrat. Ideiglenes szállásunk eredeti funkcióját tekintve talán bombatölcsér lehetett, de olyan jól elrejtett minket a kíváncsi szemek elől, hogy az éjszakai sötétben mi is alig találtunk vissza a favágásból, mert még a tábortűz fényét is elrejtette. Wokban készült vacsora, néhány sör és rádióhallgatás tette teljessé az estét, a motorok közé kifeszített ponyva pedig a néha szemerkélő esőtől védett meg.

 

Párás reggelre ébredtünk, majd megint adtunk a koleszterinszintnek egy igazi magyaros hagymás-sonkás rántottával. A sietség és kapkodás legkisebb jelét sem mutatva elkészülődtünk – ez kísértetiesen az elkövetkezendő napokra is igaz lett-, majd távozás előtt alaposan szemügyre vettük a területet, nehogy bármilyen szemetet hagyjunk hátra.

 

Már majdnem elértük a kitűzött célt, amikor Tiszafüred előtt 15 km-rel furcsa hangra lettem figyelmes az első kerék felöl: a sárhányót a villamerevítőhöz rögzítő két csavarból az egyiknek elnyíródott a feje, és mivel nem tudott kiesni, ette a gumit. Beporoszkáltunk a legközelebbi faluba, Tiszaörsre, ahol épp kezdtem előszedni a szerszámokat, amikor egy Schwalbe-n érkező helyi motoros érkezett a segítségünkre. Kb. 20 méterre lakott és beinvitált minket Csabi – aki „jómotorosember” és egyébként Pannónia tulajdonos is -, sőt adott csavart, és rövidke ebédszünetét is feláldozva segített megoldani a problémát és hasznos tanácsokkal ellátott az út hátralévő részére. Ezúton is köszönet neki!

 

A viharfelhők nagyon gyülekeztek az égen, és Lacinak is tankolnia kellett, ezért Tiszafüredet elérve kempingkeresés helyett megálltunk egy benzinkútnál. Két perc sem tellett el, és máris igazolódott a helyes döntés, mert olyan felhőszakadás zúdult az égből, hogy majd’ egy órát a kúton vesztegeltünk, a zápor hevességéről a kép mindent elárul. Szerencsére nyaralásunk során ez volt az egyetlen komolyabb eső, bár sokszor lógott az eső lába, és esett előttünk-utánunk, az égiek a kegyeikbe fogadtak, és egyszer sem áztunk meg az egyébként rendkívül csapadékos augusztusban.

 

A városban motorozva az egyik kereszteződésnél éppen azon tanakodtunk, hogy vajon merre vannak itt a kempingek és a tó – ami a térképen még olyan nagynak tűnt -, amikor egy bácsi igazított útba minket: 

- Menjenek csak egyenesen tovább, arra vannak a kempingek, a legvégén a szabad stranddal, de azt semmiképpen nem ajánlom! – mondta kaján vigyorral az arcán.

 

Végül is a második kemping mind árban, mind területileg szimpatikusnak tűnt, és itt legalább emberek is voltak, ezért becsekkoltunk és kerestünk egy megfelelő területet. Mint kiderült, az egyik egri iskola éppen gólyatábort tartott itt száznál is több diákkal. Rajtuk kívül csak néhány horgászni vagy kenuzni jött család volt. Minden kísértetiesen hasonlított a Balatonra: augusztus 20-a után itt is megállt az élet, és a vendégforgalom is drasztikusan csökkent, ezért a nyugalomra vágyóknak ez az időszak kifejezetten ajánlott. Sátorverés és a jól megérdemelt sörözés után a konzervből készült babfőzelék következett a konyhai gáztűzhelyen felmelegítve, a babfőzelék különböző formációi a hét további részében is főszerepet játszottak – lévén ez olyan igazi nomádos és mindketten külön sátorban aludtunk. :)

 

Másnap Egerbe mentünk, mert ezt a várost semmiképpen sem akartuk kihagyni. Megálltunk az egyik templom mellett – amelyekből aztán van itt szép számmal-, majd gyalog mentünk a belváros és a vár felfedezésére. Itt kétféle jegy is váltható, az egyikkel csak lófrálhatunk a várban (sétálójegy), a másikkal a kiállítások és a katakombák is megtekinthetőek idegenvezetéssel. Ha már ott jár az ember, érdemes ez utóbbit választani, felejthetetlen élmény! Némi nézelődés után már indult is egy csoport, ezért gyorsan csatlakoztunk hozzájuk. A katakombák eredetileg tárolóul és a katonák szálláshelyéül szolgáltak főleg ostrom idején, mert az ágyúzások alatt itt biztonságban volt lőszer, tartalékok és ember egyaránt, bejárata kötötte össze a külső várat a belső várral. Sajnos a külső várból mára semmi sem maradt, mert ez egy gyengébb „huszárvár” volt, kevés maradványát a helyiek hordták el lakóházaik építéséhez. Mint azt az Egri csillagokból is tudjuk, ennek a külső várnak a védelmével volt megbízva Bornemissza Gergely, aki a gyenge védelmi vonalat leleményességével és „ördögi találmányaival” mégis sikeresen védte. Ezt fény- és hangjátékkal szemléletesen be is mutatják, hogy pusztító erejük mellett milyen lelki sokkot és félelmet válthattak ki Allah hívei között a közéjük rohanó tüzet okádó kerekek és egyéb szokatlan eszközök.

 

A régi szálláshelyeken ma a várban egykor álló székesegyház maradványai vannak kiállítva, ami azért jutott erre a sorsra, mert a védők a templomtornyot ágyúkkal szerelték fel, ahonnan igaz messzire el lehetett lőni, de a törököknek is remek célpontot jelentett, akik éltek is az alkalommal, és szinte a földig ágyúzták le az egykor délcegen álló épületet. Továbbindulva láthatóak ágyúk is szép számmal – el is sütik vaktölténnyel a látogatók kedvéért-, a filmből is ismert borsóval meghintett jelződobok, az egri nőket oly’ híressé tevő főzőüst, szűk csigalépcsők és ezernyi csoda: az ember csak ámul, és szinte átérzi a rég idők hangulatát. A járatrendszer végén emléktábla található az 1596-os ostrom azon áldozatainak emlékére, akik a törökök alagútfúrási kísérletét indulván elhárítani ellenalagutat kezdtek ásni, azonban a dicső 1552-es diadallal ellentétben most a törökök robbantottak előbb, 54 magyar katona halálát okozva ezzel. A katakomba e része beomlott, örökre magába zárva a hősöket. A robbantás nem volt végzetes erejű, de akkora riadalmat okozott, hogy az akkori kapitány feladta a várat.

 

Felérve a felszínre a kiállításokat tekintettük meg. A kínzóeszközök és korabeli vallató szerszámok a jóérzésű látogatókat borzongással töltik el, a hóhérok palettájának változatosságát az is mutatja, hogy ennek a témának külön kiállítótermet szentelnek. Érdekes volt, hogy a korábban zajongókat is csendre intette a látvány, egy pisszenést sem lehetett hallani. Számomra legemlékezetesebb mégis az a bizonyítvány volt, amit az Aradon felakasztott Damjanich János hóhérjának állítottak ki, mely szerint „a foglalatosságnál a megkívánható ügyességet és jártasságot tanúsította”.

 

Megtekinthető még kiállítás korabeli fegyverekből és emléktárgyakból, ahol azonban a fotózni szándékozóknak erre külön jegyet kell venni. Szigorúan ellenőrzik, de azért egy képet mégiscsak csináltam. A cella, ahol régen a kivégzés előtt az elítélteket tartották Dobó Istvánnak és az egri hősöknek állít emléket, falán még ma is kitapinthatóak a hóhérra várók falba karcolt különböző vésetei. Az egyik bástyában található Gárdonyi Géza sírja, nagy fejfáján tömören „csak a teste” felirattal. Innen hiányoltam egy többnyelvű ismertető táblát, szegény külföldiek nem tudták hová tenni az óriási méretű keresztet.

 

A vár alatti Dobó térről gyönyörű kilátás nyílik a várra, hangulatos utcáiban megannyi üzlet és kávézó található. Egyáltalán nem is érződött a szezonvégi hangulat, pedig még az iskolák sem nyitották ki kapuikat. Sétánk során új értelmet nyert bennünk az „egri nők” fogalma, nem csak a város, de a csinos lányok bája is magával ragadott minket. El is határoztuk, hogy sátrainkkal átköltözünk Egerbe, de a sok egyéb megtekintenivaló város mellett végül is nem akartunk erre egy napot áldozni. Majd legközelebb! Hazafelé csak az MZ kipufogójának lelazult hollandere miatt kellett egy kis pihenőt tartani, a kalapáláshoz talált kő a mai napig a szerszámaim között hever. Változatosságképpen motort cseréltünk, és a kempingig a túratempót mellőzve egymást előzgettük a kisebb forgalmú egyenes szakaszokon.

 

Másnap Debrecent vettük célba. Végig sík úton haladtunk, át a Hortobágyon. Természetesen nem hagyhattuk ki a híres Kilenclyukú Híd megtekintését, de azért a biztonság kedvéért magunk is megszámoltuk, tényleg megvan-e mind?! A híd útburkolata egyébként elég siralmas állapotban van, és nem is a mai forgalomhoz tervezték, szűk aszfaltján járnak át a kamionok is. A fizető parkolót természetesen elkerültük, nehogymá’ a pusztában ne legyen elég hely, ahová leparkolhat a szegény motoros?! Végignéztük a butiksort, láttunk néhány önjelölt „ungarische betyárt”, majd csapattunk tovább kelet felé. Debrecen nagy útmunkákkal, munkagépekkel és porral fogadott. Tovább haladva a rengeteg sávos úton a legnagyobb áruházláncok és autókereskedések szinte végeláthatatlan sora, igazi nagyvárosi benyomást keltve. Kis térképünk kevésnek bizonyult a tájékozódáshoz, ezért leparkoltunk valahol a belvárosban, majd a sétálóutcában tettünk egy sétát, és az egyik nívós kávézó teraszáról szemléltük a város életét: micsoda nyugodt tempó, semmi fővárosi rohanás! Az egyik netkávézóban csillapítottuk elvonási tüneteinket, majd a nagyvárosi forgatagból poroszkáltunk kifelé, és a lenyugvó napot követve értünk vissza a kempingbe.

 

Este bele akartunk merülni a helyi éjszakai életbe, bár túl sok jóra nem számítottunk az után, hogy motoroztunk egy kicsit Tiszafüreden, és eléggé lehangoló volt a látvány. Bár a környék központja, városnak is alig nevezném, inkább nagyobb falunak, több utcát is láttunk, ahol aszfalt híján földút volt csak. A település állítólag egyetlen diszkója már néhány éve bezárt, ezért nem messze a kempingtől közvetlenül a tóparton lévő helyre mentünk, ahonnan hangos zene hallatszott, és mint kiderült, a szabad strand területén van. Egy hangoskodó társaság biliárdozott, mi pedig üveges sör híján elég rossz ízű csapoltat ittunk. Nemsokára bejöttek még néhányan, a korábban játszók pedig odajöttek hozzánk – kiszúrták Laci corduráját –, és mint kiderült, ők is motorosok az egyik szomszéd kempingből. Kicsit beszélgettünk, majd elindultak kifelé, és tanácsukra mi is gyors léptekkel távoztunk, a helyi kemény mag már kinézett magának minket. A kemping nyitott, de szúnyoghálós teraszán már nyugodt körülmények között telt el az est további része.

 

Augusztus 26. péntek. Utolsó nap, hogy megint új élményekkel gazdagodjunk. Ezúttal Miskolc felé indultunk. Maga a város nem hozott lázba minket, sokkal inkább a mellette található diósgyőri vár. Hollóstető felé szerettünk volna menni, mert a térképen az idevezető út úgy néz ki, mint egy orvosi esetnek számító bélcsavarodás, és a gumik peremét is le akartuk koptatni. Az egyik benzinkúton odajött hozzánk egy helyi motoros, aki kiábrándított minket a választott útirányt tekintve. Tudniillik Hollóstetőre 3 út vezet, egy Egerből, egy Miskolcról és egy, amit mi néztünk ki magunknak. Persze pont az általunk választott nincs rendesen aszfaltozva, sok helyen terméskövekkel van leszórva, tanácsadónk gumiját is felrepesztette egyszer, és a középsztenderéig vertek a kátyúk. Éljen a motorosok egymást segítő közössége! Tanácsára Harsány felé tértünk le, és nem bántuk meg, remek kanyarok és szép környezet fogadott, csak sajnos nem sokáig tartott az élvezet, egy domb tetejéről hamarosan elénk tárult Miskolc városának – szerintem- nem túl impozáns látképe.

 

A diósgyőri vár megmaradt négy tornya már messziről látszik, kis mellékutakon át lehet megközelíteni. Nagy méretei ellenére hadászati jelentősége kicsi volt, mindössze egy ismert ostromot élt meg, amikor a császáriak tüzérsége jelentős károkat okozott, majd a kurucok folytatták a rombolást, nehogy az ellenség kezére kerüljön. További sorsát sok várhoz hasonlóan a helyiek várkőből építkezése pecsételte meg. Sokkal fontosabb bázis volt a lengyel kapcsolatok miatt, és az egymást váltogató várurak kedvteléseinek szolgált színhelyül: vadászatok, lovagi tornák és egyéb fényűző úri mulatságok jelentették a vár fénykorát.

 

A belépőjegy megváltása után már indult is az idegenvezetés, előtte a bátrabbak íjjal tehették próbára ügyességüket. A panoptikumban képet kaphattunk az egykori élet mindennapjaiból, majd az egyik toronyban a legismertebb várúr, Nagy Lajos király kedvenc termét nézhettük meg, egy másikban egészen a tetejéig korabeli eszközök kiállítása látható, a tetőről pedig csodás kilátás nyílik a környékre. A „csontok termében” a régészek által kiásott rengeteg állati csont található, ezekből használati tárgyak készültek. Ugyanitt lett berendezve a pénzverde, bárki akár saját kezűleg verhet magának korabeli pénzt. Hát kell ennél jobb emléktárgy?!

 

Az idő gyorsan szaladt, ezért indultunk is a nem messze lévő miskolctapolcai barlangfürdőbe. A kitáblázás elég siralmas odafelé, és csak fizetős parkolót találtunk, ezért jó magyar módjára útbaigazítást kértünk az egyik parkolóőrtől, majd nem messze mégis a járdán állítottuk le a gépeket. Gyermekkoromból halvány emlékeim derengtek fel előttem a fürdőről, mégis meglepetésként ért a látvány. Azok kedvéért, akik még nem voltak ott, elmondom, hogy ez egy barlangrendszerben kialakított termálvizes fürdő időnként bekapcsolt különböző attrakciókkal, melyek közül a legjobban az nyerte el tetszésünket, amikor a rendszerben egy irányba erős nyomással áramoltatják a vizet, az ember csak felfekszik a vízre és már hussss, viszi is az ár. A több helyen is található „dögönyözőnek” nevezett jótékony kínzóeszköznek is érdemes aláállni, ez magasról lezúduló vizet jelent, remekül megmasszírozza a hát- és nyakizmokat. Vannak állóvizes medencék is, ez nem különösebben izgalmas.

 

A héten először ért minket útközben az este. Megálltunk egy lerobbant MZ-snél, és bár már elindultak érte Miskolcról, a biztonság kedvéért ottmaradtunk vele, és beszélgetéssel csaptuk el az időt. A segítség meg is érkezett két izmos legény és egy platós Fiat képében – rámpa nélkül. Így öten ragadtuk meg a 250-est, és hála az összefogásnak sikeresen felraktuk.

 

Az út további részében egy kevés eső ijesztgetett minket, de mire felvettük az esőruhákat, már el is illant. Este a szokásos serpenyős vacsora után utolsó alkalommal hajtottuk le fejünket a sátorban. Másnap a megszokott lassú ébredés után -ebben kétség kívül én vittem a prímet egész héten- 11 körül elhagytuk a kempinget, és még aznap lemotoroztuk az utat hazáig.

 

Hat nap és majd 1300 km megtett úttal igazán tartalmas túra volt mögöttünk. Megerősödött bennünk a tudat, hogy milyen nagy és szép ez az ország, és mennyi minden van, amit még nem is láttunk belőle?! Sok motorossal találkoztunk, és jó érzéssel töltött el minket, hogy kivétel nélkül mindegyikük készséges és segítőkész volt.

 

 

- Érdemes vinni kisbaltát az útra! Nem csak vadkempingezésnél, de a kempingben is jó szolgálatot tett, a nagy deszkákat is apróra tudtuk vágni vele, így könnyebben raktunk tüzet.

- Ha vadkempingezel, és nem vagy koránfekvő típus, gyűjts sok fát még sötétedés előtt! Hidd el, nincs az a mennyiség, ami elég lenne, és akkor nem éjszaka kell botorkálnod utánpótlásért!

- A „csodagyújtósnak” nevezett alágyújtós kifejezetten ajánlott, még a nedves fát is meggyújtotta: apróra vágott darabjai 20 percig égnek és kb. 300 Ft-ért beszerezhető.

- Bár eredetileg bográcsot szerettem volna, a mély serpenyő (wok) tökéletesen megfelelt, és sokkal kisebb helyet foglal. Akár még tésztát is főzhetünk benne. Ha gödröt ásunk a földbe a tűzrakáshoz, még tartani sem kell, csak megfelelően elrendezni az ágakat.

- Ponyva. Kapható olyan is, amelyiken fémgyűrűk vannak, két motor közé gumipókkal kifeszítve gyengébb eső ellen védelmet nyújt, alá téve a matracon pedig lehet heverészni. Ne rakjuk túl közel a tűzhöz, a szálló pernye könnyen kiégetheti!

- Nagyméretű gyertya. Vészhelyzetben tábortűz helyett is használható az étel felmelegítéséhez, bár lassabban melegíti fel. Hátránya, hogy nagyon bekormozza a serpenyő alját, de az levakarható.

- A fémbögre a „nomádolók” reggeli kávézásának/teázásának elengedhetetlen kelléke.