Már az első fogarasi gerinctúra alkalmával megfogott az alattunk kanyargó szerpentin, és feltett szándékom lett, hogy végigmotorozom rajta. Az idén úgy éreztem, eljött az ideje. Következzen röviden a történet...

Az egész egy pár napos közjátékkal indult, aminek később lesz jelentősége... Körülbelül két hete rángatott a 3. fokozat a sebességváltóban, úgyhogy szerdán szétszedtük a motorblokkot a szerelővel, hogy indulás előtt megoldjuk a problémát, melynek az oka a görbe léptetővilla volt. Költséghatékony megoldásként belekerült egy "elsőosztályú" utángyártott villa, próbaként mentem egy kört Váradon, és jól működött. Így hát pénteken reményekkel telve felpakoltam a motort és elindultam Kolozsvár felé. Nem jutottam messzire. Huszonegynéhány km után a motor beintett és beragadt váltóval kellett 3. fokozatban haza kínoznom a verdát. Szétszedés után a váltó siralmas képet mutatott, a vezetőpálca bemarva és elgörbülve, a villa eltörve. Tehát szombat délelőtt újraindult a szerelés, mostmár inkább használt, de "csehszlovák" alkatrészekkel. Váltó összeállítva, blokk összerakva, tesszük fel a dugókat, és mikor számoljuk a rolnikat, egy kis huncut hiányzik. Elkeveredett az udvaron, gondolta Stirlitz. A blokkba bújtam, gondolta a rolni. Összeszereltük, berúgtuk. Beleállt a dugóba. Körülbelül itt kezdtem a türelmem elveszíteni, hogy mi a fenének kellett szétszedjem, amikor "csak" a 3. fokozat rángatott, de egyébként tökéletesen ment. A lényeg, hogy vasárnap estére egyben volt a motor, megvolt a bejáratás (Várad körül vagy 20-30 km). Megint felpakoltam a motort.

Hétfőn a jól ismert úton irány Kolozsvár. Megérkezés, a sátortulajdonos exbarátnő plusz csomagok felkötözése a motorra, és irány Balázsfalva, Torockón keresztül. A táj gyönyörű, de az út állapota rettenetes Torockótól Nagyenyedig, az első és hátsó teleszkópjaim küzdöttek rendesen... Estére megérkezünk Balázsfalvára, ahol egy volt évfolyamtársunknál szálltunk meg, akivel a vacsora után elpoharazgattam két liter házibort.

Másnap reggel, másnap van... De indulni kell, úgyhogy fel a motorra és irány Kiskapus és Nagyszeben. Szebenben küszködöm a városi forgalomban, mikor érzem hogy kezd rángatni a motor, hirtelen a kuplung-bowdenre gondoltam, de miután a városon kívül gyakorlott mozdulatokkal lekaptam a jobboldali deknit, és nézegetem, esett le a tantusz, hogy a 3. fokozat elszállt. Miután lenyugodtam, mondtam, hogy mostmár a transzfogarasra felmászunk, mert alig 80 km van odáig. Később az országúton rájöttem, hogy csak a 3. szállt el, ha átváltok négyesbe, megy 100 körül a gép. Szóval, három napi motorszerelés után megint ugyanott voltam... Megállunk a letérőnél a szerpentin felé, van ott egy ügyes kis kocsma, anno ott találkoztam egy adag anyaországi motorossal, mikor leereszkedtünk a gerincről. Mondtam, igyunk egy sört, a válasz az, hogy nem, majd később, felfelé a szerpentinen iszunk. Nos, akkor nekivágtunk a hegynek... Átzúgtunk egy falun, hogy majd a következőnél megállunk, hát több falu már nem volt, de megpihenünk egy sör erejéig a "telekabin" alsó megállójánál. Mivel lassan esteledett, megtettük a maradék 10 km-t. a Bâlea-tóig, a kötelező fényképezkedés után átgördültünk az alagúton Erdélyből Havasalföldre.

Lassú ereszkedés következett, amíg elértük az útelágazást a víztározó végénél, jobbra a kemping, balra egy másik út. Rövid gondolkodás után elindulunk balra és kezdődött a víz- és táborhelykeresés, kevés sikerrel. Végül egy arra alkalmas helyen megálltunk, hogy felhúzzuk a sátrat, majd szomjasan-éhesen aludtunk reggelig. Ébredés után rövid gyújtásellenőrzés következett, majd a kulcsokat letettem egy szebb kavicsra (ezek után motorozom egy kicsit később 35 km. oda-vissza, igaz legalább szembetalákozom a két amerikai Harley-ssel, akikkel MGP Szlovákiában találkozott, lásd gau-s lista). Elindulás után három perccel megtaláltuk a legnagyobb patakot, amelyik erről az oldalról emeli a vízszintet, meg egy jó kis sátorhelyet a közelében. Miután megmosdottunk és teleittuk magunkat vízzel, jókedvűen folytattuk utunkat. Gyönyörködtem lefelé a tájban, és hipp-hopp meg is érkezünk a völgyzáró gáthoz...

Jó félórás nézelődés után tovább mentünk. Az első faluban vettünk kenyeret is, és a fent említett kulcsos kitérő után a völgyben elköltöttük ebédünket, amit egy vár figyelt a hegy ormáról. A következő célpont Curtea de Arges, ahol megnéztük a méltán híres monostort, és továbbálltunk Râmnicu Vâlcea felé, de valahogy nem hatott rám a város, úgyhogy megállás nélkül tekertünk tovább. Kellemes kis dombok között kanyarog az út, és bár hiányzott a 3. fokozat, élveztem az utat, amíg egy szembejövő kamion a hajtűkanyarban be nem előzött egy teherkocsit, alig sikerült kitérni előle. Megérkeztünk Horezuba, elszopogattunk egy-egy sört, és mivel már esteledett, elindultunk kifelé táborhelyet keresni. A község határában megláttunk egy kempinget, és rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy csak kényelmesebb a faházikó, ráadásul kilenc sör árárért nem is tűnt soknak. Meglepően tiszta volt, és még melegvizes zuhanyt is találtunk, szóval nálam beírta magát a nagykönyvbe.

Reggel kijelentkeztünk és irány Târgu Jiu. Az út továbbra is kellemesen telt, lencsevégre kaptam a helyi vályogtégla "gyártósort" és poroszkáltunk tovább. Észrevettem egy barlangot jelző táblát, 20 km oda-vissza, úgyhogy letértünk a főútról, és a miután némi aprópénzért cserébe egy helyi koldusfiú vállalta a csomagok őrzését, megcsodáltuk a barlangot, bár az élmény hatását rontotta a már a 70-es években is elavultnak számító világítási rendszer. Egy rövid étkezés és napon való ejtőzés után visszakászálódtunk a motorra, és majd egy órás út után megérkeztünk Târgu Jiu-ra. Itt született C. Brâncusi a híres román szobrász. A Zsil partján egy kellemes parkban állították ki grandiózus szobrait. Gondoltam, csinálok egy pár fényképet a parkban, de kiderült, hogy renoválják a szobrokat, mint a monostort Curtea de Argesen, és mint a legtöbb műemléket, amit útbaejtettünk.

Miután vetett ágy volt kilátásba helyezve, ha még aznap DTS-re érkezünk, megállás nélkül repesztettünk tovább, és kora este már oda is érkeztünk. Városnézés, internet-café, sörözés volt az esti program, és másnap a múzeumlátogatás után továbbindultunk. Innen a Duna mellett vezetett az utunk egy gyújtásállítás után, Orsova és egy középkori várrom mellett a dunaparton felhúztuk a sátrat. Mint hajnali fél négykor kiderült, ez határövezet (na jó ez tudtuk) és táborozási engedély kellett volna a legközelebbi falu rendőrörséről. De azért rendesek voltak, mert ezek közlése után hagytak tovább aludni. A másnapi útvonal a Kazánszoros, a Vaskapu vízierőmű volt, és, mint kiderült, útba ejtettük a román "Rushmore"-t is. Kár érte, mert elcseszték a tájat ami egyébként fantasztikus. Mondom, a táj csodálatos, probáltam fényképezni, de hiányzott a nagylátószögű objektív, és nem jön át a fotókon. A forgalom szinte semmi a Vaskapuig, az út nagyjából rendben van, de akadt egy két helyen útjavítás, ahol az átkelés teleszkóp-próbáló.

A táj helyenként a "Stalker" világát idézi, mint ez a benzinkút. A szerb oldal sokkal festőibb benyomást kelt, de lehet, hogy csak a kilométeres távolságok miatt, de, remélem, egyszer azt is megnézem közelről. A tervek szerint Temesváron egy kempingben akartunk aludni, de mikor megtaláltuk a tizenegynehány dolláros díjat, az visszaparancsolt a motorra, és rövid városnézés után az országút mellett egy parlagon hagyott földsávra húztunk sátrat, két termőterület közé.

Hazafelé közeledve, egyre rövidebb megállásokat eszközöltünk, és itt látszott igazán, hogy nem is gondolkodtam az útvonalon, csak elindultam, hogy menjek. Vingán rácsodálkoztam egy, a falu méretéhez képest hatalmas templomra amit a tatárjárás után betelepített és jómódban élő 4-5000 bolgár építtetett. Ezt is utána tudtam meg az útikönyvekből. Aradon történt az első komolyabb gikszer a motorral, megálltunk, és mikor indultunk volna tovább, láttam, hogy a hátsó kerék a felnin gurul... Végülis egy gumijavítónál megfoltoztattam, mert a hátsó orosz külső sokat bír, kb. 4000 km után is alig kopott, de aki nekiáll kétkézűleg szerelni, az mazochista. Arad is felkerült a "városnézést legközelebb megejtjük" listára, és hazafelé közeledve meggyőződtem róla, hogy még megy 100 fölött a motor, így megpakolva is, persze eközben a saját órája 110 felett mutatott. Innentől már száz kilométer sem volt Nagyváradig, ahol is kora este parkoltam le a motort a ház előtt.