Vasárnap, 2006. 06. 25-én 11-kor felpakoltam az utolsó csomagot is és kb. 35 fokban teljes motoros ruhában elindultam. A 70-es útra értem ki, Martonvásárig óriási dugó volt és óvatosan elpöfögtem a kocsik mellett a célom felé. Ha már elindultam egy dugó nem állhat utamba :-) ! Székesfehérvárnál rátértem a 8-asra és nem sokára elfogott az álmosság. Talán butaság volt egy éjszakai buli után elindulni, de ez cseppet sem szegte kedvemet. Veszprémnél a MOL kúton megálltam, leültem a fala tövében, és aludtam egy fél órácskát. Gyanús motoros arcomat :-) egyből kiszúrta a helyi biztonsági őr, és igen sűrűn rám tekintgetett. Kicsit húztam még jelenlétemmel, majd tovább indultam. A 8-ason gyök2-vel beelőzött egy tuning Lada, fiatal esetlen pilótája és az anyós ülésen csücsülő cicababája szánakozva nézték az old-timeremet. Hát, elárulom nem voltak számomra ellenfelek, 110-nél nem ment többet az orosz csoda sem. Devecsernél nagylelkűen futni hagytam őket, és beértem Sümegcsehire keresztapámékhoz, akiknél az első éjszakát szándékoztam eltölteni. Rövid kipufogó-szerelés követte érkezésemet, mert a gyors üzemmód a kipuff végén levő kerek lemezt meglazította picit.

Hétfő, 2006. 06. 26. 10-órakor nekiindultam a nagy útnak. A 84-esről rátértem a 8-asra, majd a határ előtt megtankoltam és Rábafüzesnél átléptem a határt. Eltendorf majd az 57-es főút következett. A határ átlépésekor a szokásos, osztrákosan rendezett kertek házak látványa fogadott. Leitersdorfnál egy kisebb falusi mellékúton folytattam utamat, mely gyönyörű zöld erdei tájon vezetett keresztül és Klausennél rávitt az osztrák 66-os útra. Hát, igen nem kell Amerikába utazni, hogy a 66-oson végigmenj :-). Stradennél egy nagyobb hegyi magaslaton két templomtoronyra lettem figyelmes, melyeket megnéztem közelebbről is, majd rövid pihenő után visszagurultam a 66-osra. A 69-es út elérése után Vogau városkában álltam meg, ahol kattintottam párat, többek között egy háborús emlékművet is. A főúton tovább haladva Leutschach után, kis keresgélés után, egy motoros fogadó nyújtott számomra éjszakai menedéket. A „Route69” kellemes helynek mutatkozott. Egyetlen vendég voltam délután fél 6-kor. A fiatal pultos csajszi elmondta, hogy itt 8 euróért lehet kempingezni. Reggeli és fürdőszoba használat is van az árban. Hátul az épület mögött, ahol egyébként nagy motoros találkozókat szoktak tartani, egy totemoszlop mellett ütöttem sátrat. A fogadóban megvacsoráztam és eltettem magam másnapra. Az éjszaka a fogadó mögötti éjszakai részen nyugodtan telt. A sátorból kilátás a hegyekre, mögöttem pedig az erdő!

Kedd, 2006. 06. 27.: A reggeli alkalmával kaptam egy pár matricát a fogadó nevét jelző logóval, ami hamarosan fel is került a vas oldalára :-). 9-kor folytattam utamat a 69-esen. Hamarosan hatalmas hegyek között találtam magam, ami némiképp visszafogta tempómat. 1349 méter magasan találtam magam, ahonnan gyönyörű kilátás mutatkozott. Az egyik pihenőn a motor az oldalára borult. A sisakom elgurult egy igen meredek lejtőn, de szerencsére utolértem. A motort felállítottam, semmi baj sem történt, némi benzin került az útra és a fékkar görbült el, az első féklámpa kapcsolóm is sajnos tönkre ment, na de kinek kell ilyen vacak :-). Mire leértem Lavamünd városába sajnos darabosan járt a motor. Újabb emelkedőre már fel sem tudott kapaszkodni. A közeli benzinkúton megtankoltam és nekiálltam megkeresni a probléma okát. A szokásos gyújtás és karburátorellenőrzés után rájöttem, hogy az immár másfél éves gyertyák mentek tönkre. A 2db Brisk N14C feladta a küzdelmet, na de volt tartalék NGK :-)! Közben egy helyi megdicsérte a járgányt (!) és kérdezte komoly probléma van-e, kell-e segítség. Rendes volt tőle, de megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben van. A 81-es majd a 85-ös úton folytattam utamat. St. Margareten faluban megálltam fotózni a tájat. A hegyvidéki falu és a hatalmas hegyek gyönyörűek voltak. Ferlachban rövid városnézés után átkeltem a határon Loiblplaβ-nál 1367 m magasan. A motor az emelkedő végén csak 1-esben volt hajlandó felmenni, de legyőzte az akadályt! A határátkelőnél egy angol motoros párral találkoztam, akik csodálkozással nézték a motort és gratuláltak hozzá. Miután az osztrák határőr lecsekkolta papírjaimat elindultam a szlovén bódé felé, de ehhez egy jó két km-es alagúton kellett áthaladni. Elértem Szlovéniát. Hamar rájöttem a térképem vacak, és a helyiek segítségével eljutottam Radovljica városába, ahol a helyi kempingben vertem sátrat: 2340 SIT (Szlovén Tollar~9,7euró), a szállásdíjban benne volt az ingyenes belépő helyi strandra is, amit ki is használtam :-).

Szerda, 2006. 06. 28.: Minden kétséget kizáróan ez volt a legkalandosabb és a leghosszabb nap számomra. Reggel a helyi turistaközpontban vettem egy használható Szlovén térképet és egy térképet a Triglav nemzeti parkról. Az irodában azonban óva intettek, hogy a Triglav parkba motorral menjek, mert balesetveszélyes, és rengetegen sérülnek meg a veszélyes hegyi szerpentineken. Jó-jó, gondoltam, úgysem megyek el arra, csak elmegyek mellette a főúton…. A városból kijutottam és a Bledi tóhoz indultam (Blesko jezero). A kristálytiszta vizű tó közepén található egy kis sziget egy templommal. A „legenda” szerint a templomban található egy harang, aminek ha meghúzod a kötelét teljesül a kívánságod. Hát, ha már itt vagyok, megengedhetem magamnak, hogy babonás legyek, bemegyek a szigetre, ahová evezős csónakkal lehet eljutni. A csónak tulajával megállapodva, 9-ed magammal elindultunk a szigetre. A csónakban utazott három angol és öt magyar, akikkel összeismerkedtünk, és jót beszélgettünk. A szigeten körbenéztem, meghúztam a harangot, és fotóztam párat. A partra visszatérve pedig fürdőt vettem a kristálytiszta vizű tóban. Elindultam a Triglav felé. Rövid hegyi úton jutottam el Jesenice városába, onnan pedig a 202-es úton eljutottam Kranjsk Gora városkába.  Onnan, gondoltam én, a 206-os úton érem majd el a tengert. Hamarosan egy tábla mellett haladtam el: „Welcome in Triglav Park!”. Basszus (!), de ha már elindultam nem fordulok vissza, csak előre lehet menni. Két részletben (fél órás pihenőt tartva) feljutottam az 1611 m magas csúcsra. Muszáj volt pihenni, mert a motor „elfáradt”, melegedett, nekem pedig az idegeim kezdtek kifáradni. A hegycsúcsra érve találkoztam néhány motorossal, akik hüvelykujjukat felfelé tartva gratuláltak a teljesítményhez. A lefelé tartó út, mondhatnám, sokkal kalandosabb volt. Kb. négyszer álltam meg, mert a fékek erősen melegedtek. 20-nál többel nem is mertem menni, mert annyira kanyargott az út. Hamarosan eljött az ideje, hogy alkalmas éjszakai szállást találjak. Trenta előtt a Juliana Alpok közepén találtam egy kempinget. A kempinget 6 db cirka 2600 m magas hegycsúcs vette körül, amelyikből az egyiket félig meg is kellett másszam ide felé jövet. A recepciós hölgy csak szlovénul beszélt, így kézzel-lábbal mutogatva (és papírjaimmal) bejelentkeztem. Sátrat állíthattam 6euróért, a közös fürdőszoba is elég tűrhető volt.

Csütörtök, 2006. 06. 29.: Reggel 8 óra magasságában elhagytam a kempinget, és Bovec-Zaga-Kobarid-Tolmin érintésével elindultam Nova Gorica városa felé. Már nagyon szerettem volna megérkezni a tenger mellé. Az út szinte végig víz mellett haladt. Ahogy közeledtem az úti célom felé, úgy növekedett a vékonyka csermelyből 50 méter széles folyó. Az ország összes folyója és tava kristálytiszta egyébként. Az olasz határon átkeltem és elindultam Udine felé. Gyönyörű mediterrán házak és számomra eddig ismeretlen fák övezték az utat. Udine „városi rangja” révén alkalmatlan motorozásra. Rengeted dugó, hőség, nem is maradtam soká, inkább kis kerülővel Cividale-Cormóns-Gradisca-Doberdo érintésével elindultam a régi K und K kikötőváros, Trieszt felé. Nem sokára megláttam a tengert és a kikötőt. A főúton kb. 10 percig tartott megkerülnöm a hatalmas kikötőt, ahol óriási daruk pakolták ki és be az árút a nagy tengeri szállítóhajókba. Olaszország tele van motorossal és robogóssal. Lépten-nyomon beléjük ütköztem, inteni nem is volt érdemes, mert akkor végig fél kézzel kellett volna vezetni :-). Triesztben 42 fok fogadott. Az első alkalmas motoros parkolóban bepréseltem a cseh verdát az ott tömegével ácsorgó kétkerekű közé, és elindultam a belvárost fotózni. Komolyan mondom, ha nem találok az első 100 m-en egy utcai kutat, amivel hűsíteni tudom a fejem, akkor ott helyben aszok össze! Ez a hőmérséklet nem nekem való! Kipróbáltam az olasz főzött fagyit, ami király volt, de annyiba került, mint egy campingezés ára :-). Az olaszok rém segítőkész emberek. A trafikban, ahol vettem Trieszt matricát, az eladó, a mögöttem álló sor ellenére, egy térképen lelkesen elmagyarázta, hogyan lehet eljutni a város egy adott pontjára. A helyi ingyenes „superstrada” használatával kijutottam Triesztből és elindultam a szlovéniai Strujano település felé. A határon újra átkeltem, és a szlovéniai utakon megint eltévedtem, de segítettek. Angolommal leszólítottam egy helybélit, és előadtam neki, mennyire nem egyeztethető össze a térkép a szlovén utakkal. Segített, majd amikor meglátta a térkép alól kivillanó kék színű útlevelet felkiáltott: „Basszus, Te is magyar vagy?!” Na igen, ő egy kamionos kolléga volt :-), aki a helyi kikötőbe igyekezett áruátvételre. Végre mindketten az anyanyelvünket beszélhetjük. Fél órás beszélgetés után útba igazított Strujano felé, ahol már zárva értem a kempinget. A közelben Izolaban találtam helyet a sátramban 6 eurónak megfelelő összegért. A kempingnek volt saját tengeri strandja!! Ki is használtam az alkalmat. A part köves és egy-egy rosszul sikerült lépés után mindig sikerült belekóstolnom a vízbe. Rájöttem a tengervíz főzésre való :-). Egyébként tisztábbnak gondoltam a vizet, amit valószínű a sok tengeri kikötő és a hajók kavartak fel ennyire.

Péntek, 2006. 06. 30.: Reggel az egyik kempingbeli szlovén házaspár kávézni hívott és érdeklődtek, az utamról és a járgányról. Nekik is bejött a régi verda! Elindultam hazafelé. Először elmentem Lipicába, megnézni a ménest. Először át kellett haladnom az olasz határon, majd onnan újra a szlovénen. Sajnos ez volt a legrövidebb út. A második átlépésnél a határőr felfedezte, hogy nekem már 3 hete lejárt az útlevelem. Nahát! Még jó, hogy mindig nálam van a jó öreg „saláta” személyi igazolvány. A járó motor és a 2T-füst meggyorsította a beléptetésemet és kaptam egy dorgálást, hogy azonnal újíttassam meg az útlevelet :-). Lipica egy fallal körbevett település, ahová egy fakerítéssel elválasztott út vezetett. Erre azért van szükség, hogy a ménes ki ne szökhessen. A falu annyira nem nagy látványosság, én a lovakra voltam kíváncsi. Itt sikerült egyébként egy jópofa közlekedési táblát megörökítenem :-). A 409-esen elindultam Ljubjana felé. Hrusevje-ben fotóztam egy partizán emlékművet. Ez a nép roppant büszke a II. világháborúban hősi halált halt partizánjaira. Minden második utcát partizánról neveztek el. Szerintem irigylésre méltó ez a fajta nemzeti öntudat/büszkeség! Kb. délután 1-re elértem Ljubjanát. Nem időztem tovább fél óránál, mert a nagyváros valahogy nem hozott lázba. Nagy nehezen kijutottam a városból amellett a főút mellett, amelyiket kinéztem magamnak, csakhogy volt közöttünk egy folyó és egy vasútvonal. Egy keskeny 3 méter széles aszfaltcsíkon folytattam utamat. Jevnica-nál felfedeztem egy ódon fahidat, és alkalmasnak találtam az átkelésre a főút felé. Elég ijesztően recsegett ropogott alattam a híd, a közepe felé öntudatlanul is egyre kövérebb gázt adtam, hogy kijussak onnan. Később kiderült ezt a hidat napi rendszerességgel használják a helyi autósok. A kép, amit készítettem róla azt hiszem magáért beszél; az endúrósok sárgulhatnak az irigységtől :-)!! A 108-as főúton folytattam utamat Maribor felé. Fantasztikus folyó menti, erdei, kanyargós út következett egészen Celje-ig. Itt már megfordult a fejemben, hogy hamarosan éjszakai szállást kell találnom, de gondoltam még várok a kereséssel. A 107-es úton haladtam tovább és Podplatnál a 209, majd a 409-es úton elértem Maribort. Kis pihenőt tartva gondoltam, inkább majd Muraszombatnál szállok meg. A 3-as úton Murarska Subota felé indultam, az út érintette Radenci városát, ami egy híres forrás lelőhelye. A Radenka ásványvíz innen származik pl. Muraszombatnál rájöttem innen már csak 80-90 km és a rokonoknál vagyok. Rátértem a hodosi határátkelő irányába a 232-esen. A határon ismét megjegyezték, hogy jó lesz az útlevelemet megújítani :-). Magyar földön voltam. Zalalövő, majd a 86-os, onnan a 8-as és a 84-es út érintésével ismét eljutottam Sümegcsehire. A két mérges-morgó henger éjjel cirka 11-re vitt el a rokonokhoz, egész nap szorgosan húzta az expresszemet, mint egy mozdony. Aznap levezettem  cca. 6-700 km-t a tengerparttól szép kényelmesen 14 óra alatt.

Szombat, 2006. 07. 01.: Eseménytelen pihenőnap.

Vasárnap, 2006. 07. 02.: Felhívtam Gyuriékat Sümegen és megtudtam, bejárni készülnek a következő szocitúra útvonalát. Kb. 11-kor érkeztem hozzájuk, majd Tihanyban leválva hazafelé indultam, sajnos egészen Székesfehérvárig esett az eső, és a csizmám megtelt vízzel. A természet ezzel megbosszulta, hogy egész utam alatt égi áldást nem kaptam.

 

Tanulságos és érdekes út volt számomra. Bár egyedül vágtam neki az útnak, ha lehetne, megint mennék!