Meglehetősen nehezen sikerült rávennem magamat arra, hogy ezt a beszámolót ( mégha rendhagyó formájú is) megírjam, mert érzésem szerint a motorversenyzésben és az írásban nálam sokkal tapasztaltabb és hozzáértőbb motorostársamnak kellene ezt megtenni.

 

Nemigen érzem magamat hivatottnak a Finta Béla Emlékverseny nagyszerű hangulatának átadására, mert abból sajnos a balszerencsém miatt kimaradnom rendeltetett, habár a versenyzők között járkálva, készülődésüket, izgalmukat vagy összpontosításukat figyelve némi energia azért rám is átragadt. 

Hadd legyen szabad megjegyeznem, hogy minden teátrálisság vagy hamis szónoki fordulatok helyett egyszerűen csak sajnálom, hogy nem ismerhettem Finta Bélát, hiszen akinek a barátai ilyen odaadással és alázattal voltak képesek megrendezni ezt a hétvégét, csak jó ember lehetett, sportemberi nagyságáról pedig a halálos betegség közbeni aktív, elhivatott versenyzés állít példaképet mindannyiunk elé.

 

A verseny napjára egy kicsit késve érkeztünk meg a feleségemmel, aki dicséretes türelemmel viseltetett türelmetlenségemmel szemben. A nagyjából délelőtt 11.00 körül megtartott eligazítás után nemsokkal a legnépesebbnek bizonyuló MZ-s mezőny mehetett a pályára, akik általam nem várt nagy számban jelentek meg kis hazánk legkeletebben fekvő versenypályáján. Őket követték a robogósok és a veteránmotorral indulók, akik érthető okokból össze lettek vonva, hiszen nem sok értelme lett volna egy egész darab(!) robogó és három veteránmotor miatt húzni-vonni az amúgy eléggé szűkösnek bizonyult versenynap programját. A sort a supermotosok zárták, akik között olyan ismertebb nevek indultak, mint ifjabb Adorján Zoltán és Lénárt Péter.

 

A szabadedzések mindhárom kategória számára két alkalommal adtak lehetőséget arra, hogy a pálya esetleg még rejtve maradt titkait kicsikarják maguknak a versenyzők. Az MZ-sek legtöbbjén látszott, hogy az előző napi gyakorlás nem volt haszontalan, hiszen a szinte csak egyetlen nagy kanyarnak nevezhető, alig 800 méter hosszúságú gokartpályát a leglassabbak kivételével mindenki olyan tempóban teljesítette, amit a supermoto kategória tagjai is csak hitetlenkedő fejrázással vettek tudomásul; arról nem is beszélve, hogy a két kimagasló tudású és nagyszerűen összerakott géppel közlekedő „élmenő” kivételével a nagykategóriások csak a keletnémet gépek mezőnyének derekába (vagy még oda sem) voltak jók az időeredményeiket figyelembe véve.

 

Egészen parázs kis csatákat lehetett látni már a gyakorlások során is, hiszen emlékverseny ide- vagy oda, a presztízs nagyon sokat nyom a latban akkor, ha az éles kupasorozatban szoros csatákat vívó, nagyjából egyforma képességű versenyzők utolérik egymást. Ennek a nézők örülhetnek a legjobban, főleg akkor, ha ilyen népes a mezőny.

 

A két hullámban lezajlott szabadedzések után következtek az időmérő futamok, ahol az MZ-sek két csoportra lettek szeparálva a pálya rövidsége és a tumultus elkerülése miatt. Itt már olyan jelenetek borzolták a kedélyeket, amelyek a legkevésbé kívánatosak a motorsportban. A sort két kupás versenyző nyitotta, akik a pálya ugyanazon részén veszítették el uralmukat a gépük felett, de a jószerencsének köszönhetően egy kihullott akkumulátoron kívül senkinek és semminek nem történt baja. A pályabírók megvizsgálták az aszfaltot, de mivel semmi látható oka (olajfolt, törmelék) nem volt a kicsúszásoknak, folytatódhattak az időmérők. Talán egy ördögűző sámántánc elkelt volna, mert a rossz ómen nem távozott abból a kanyarívből és tovább garázdálkodott. A veteránosok megúszták mindenfajta incidens nélkül, de a supermotosok két versenyzője már nem volt ilyen szerencsés: a 71-es rajtszámú Jaksi Csaba Suzukijával utolérte a 6-os rajtszámmal induló Bodnár László KTM-jét és külső íven próbálta megelőzni. A következő pillanatban a két kormány összeakadt és a suzukis pilóta a földre került, majd ráadásként a KTM is átdübörgött a fején. A mentők rövid idő alatt ott termettek, de addigra a szerencsétlenül járt versenyző is magához tért eszméletvesztéséből. A kényszerű szünetet és a rövid ideig tartó tanácstalanságot kihasználva odamentem a mentőautóhoz megérdeklődni, hogyan érzi magát a srác, de rövid idöre kiterjedő amnézián kívül nem esett baja, egy karcolás sem volt rajta! A Rabócsiringet a saját lábán hagyta el, remélem azóta is jól van!

 

Ezt követően egy órányi idejük maradt a versenyzőknek arra, hogy felfrissítsék magukat, mert a rendezvény főszervezője - Fazekas Krisztián (325) -, a verseny főbírája – Tóth Ferenc - és a mentősök között rögtönzött kupaktanács alakult ki, ugyanis mentőautó nélkül nem lehetett volna folytatni a rendezvényt, ha a balesetest be kell szállítani egy kórházba. A helyzet végül úgy oldódott meg, hogy egy újabb mentős egység jött ki, így Jaksi Csaba beszállítása mellett a rendezvény is folytatódhatott.. Tehát Uraim, rajtvonalhoz!

 

Itt jegyezném meg, hogy ez az incidens - no meg a sok egyéb fontos szervezési feladat is – közrejátszhatott a Krisztiánnal történtek bekövetkeztében (no nem kell a legrosszabbra gondolni!), amiről idejében szó esik majd!

 

A starthoz felsorakozott versenyzők sorát Ádám Gábor (377) vezette, aki időeredményével (44.64 mp) megjavította a pályarekordot az MZ-vel száguldozók körében. Őt követte a leghangosabb motort vezető és rendhagyó módon sebességet váltó Gonda Tamás (389). Kiss Ferenc (346) indulhatott a harmadik helyről, megelőzve az idei bajnok Bán Leventét (328).

 

A mezőny végére visszacsúszva azért megtalálhattuk Krisztiánt (325), aki a szabadedzéseken közel 2.5 másodperccel volt gyorsabb, mint a kvalifikácíós ideje, habár azzal a benzinmennyiséggel, ami maradt a tartályában, a leggyorsabbak között kellet volna lennie. Hasonlóan maga alatt teljesített Bodnár Krisztián (315) is, aki ment már sokkal jobb időket is a pályán hasonló körülmények között.

A többiekről csak azért nem tudok bővebb információval szolgálni, mert még nem volt alkalmam megismerni szinte senkit a versenyzők közül, és mivel akkor nem mint tudósító, hanem csak mint egy kicsit bennfentesebb néző voltam jelen, sajnos egyszerűen nem emlékszem a részletekre. Ezúton is elnézést kérek érte.

 

Rendben lezajlott a felvezető kör, jöhetett az utolsó rajt ebben az évben! [mzrajt.avi] A lámpa jelzését Gonda Tamás kapta el a legjobban, aki elsőként ért a visszafordító baloshoz, őt követte Kiss Ferenc, Turzó Sándor (383) és Bán Levente. A rajtelső Ádám Gábor szerencsétlenül sikerült rajtja utáni nagy igyekezetében az első körben bukott, így - bár még sikerült visszaülnie a motorjára – sajnos nem tudott érdemben beleszólni a további küzdelembe. A szerencsétlen sorozat ezzel még messze nem ért véget! A már előzőleg viccesen emlegetett benzinmennyiség Fazekas Krisztián motorjában csak az első kör megtételéhez volt elegendő, így sajnos Ő is páholyból nézhette tovább az előadást. Őt követte sajnos a harmadik körben az addig derekasan küzdő, de időközben a második helyre visszacsúszó Gonda Tamás, ugyanis a célegyenesre (vagy inkább célkanyarra?) ráfordító balosból kigyorsítva elszakadt a lánca. Még szerencse, hogy itt véget is ért a pechszéria erre a napra, ugyanis a leszakadt lánc egészen addig potenciális veszélyforrás volt a kigyorsítási szakaszon, amíg az egész mezőny elhaladtával egy pályabíró be nem szaladt és el nem tüntette onnan.