Ezt a beszámolót azért írtam, hogy a hozzám hasonló veteránjármű kedvelő és bütykölni szerető fiatalokat buzdítsam a munkára. Szeretem az ilyen írásokat olvasgatni, mindig sikerül erőt merítenem belőlük.

Az egész történet 2004. március 14-én kezdődött, amikor hajnali öt órakor útra keltem Pécsről, hogy megnézzem a szegedi veteránbörzét. A nagy fogás reményében minden zokszó nélkül sikerült felkelnem, ami általában csak nagy kínlódások árán sikerül...

A korai buszon rengeteg korombéli fiatal utazott, de ők az előző esti bulizgatás után tértek haza. Kellemes zötykölődés után végre megpillantottam a helyszínt és a sok árust. Rengeteg sok érdekes dolgot sikerült felfedeznem, de sajna ami kellett volna az épp nem volt. Általában ez így szokott történni. Alkatrészeket kerestem az 1971-es évjáratú MZ Trophy csodagépemhez. Szomorúan tapasztaltam, hogy az a kevés, ami volt, az is nagyon drága, a kedves tulajdonos meg nem engedett alkudni. Lehet, hogy én csináltam valamit rosszul? Tehát maradt a fotózás, majd buszravárás közben a városnézés.

Hazafelé utazás közben telefonhívás; Dani barátom invitált egy kis esti dumapartyra némi sörrel. Elfogadván a meghívást, hamarosan már a konyhában ültünk és fényképnézegetés közepette rövid élménybeszámolót tartottam. A látottakon felbuzdulva jó barátom eldöntötte, hogy Ő holnap motort fog venni. A tippet én adtam neki, miután láttam egy elég lepukkant Pannóniát, amit nagyon sajnáltam. (Szegényke még mindig kint ázik-fázik és tudtommal még mindig eladó!) Nehéz lenne kerékre állítani, hiányoznak a papírjai, esetleg alkatrésznek lenne jó. Szerencsére a tulajt megtaláltuk, megbeszéltük a problémákat, majd az irányárat sokallva inkább elálltunk a vásárlástól. Mindeközben én is beindultam, mint a gyerekek, hogy nekem is kell motor! Erre az lett a válasz, hogy én csak maradjak, mivel nekem már van egy Trophy-m.

Eszembe jutott, hogy a főnököm falujában van egy ember, akinek rengeteg MZ alkatrésze van és lehet, hogy egy kis borpénz fejében megválna tőlük. Ismét be az autóba, telefon és irány a Pécshez közeli Aranyosgadány! A főnököm útba is irányított, de a megadott címen semmit sem találtunk, csak egy újabb címet kaptunk. Ez egy darabig így folytatódott. Kutattunk mi mindenhol, mindenkit megkérdeztünk, természetesen mindenki mást mondott. Végül a helyi kocsmahivatal utáni sokadik házban, erőteljes kiabálások után (csengő nincs, a kutya harap) megtaláltuk emberünket.

Hátra hívott az udvarba és megmutatta a gépeket. Egy rozoga melléképületben ágymatracokkal letakarva pihent egy T5-ös Pannónia, egy 125-ös Trophy társaságában. Vegyes érzelmekkel méregettük a gépeket, mivel szegények nagyon hervadt állapotban voltak Dani barátom már most kiválasztotta magának a Pancsit, tehát nekem választásom nem maradt. A problémám csak annyi volt, hogy nekem 250-es alkatrészek kellettek volna, nem 125-ös. Jobban megnézve a motort, az adattáblán az 1967-es gyártási év volt olvasható. Ekkor döntöttem úgy, hogy ez a gép nekem kell! Laza négy évvel öregebb a 250-es MZ-mnél és első ránézésre minden alkatrésze megvan. Nézegettük, méregettük a mocikat, de a dugattyú mindkettőben meg volt szorulva. A tulaj határozottan állította, hogy ezekkel még motorozott a nyáron és némi beöntés után megindul a dugó. Elég meggyőző volt, de azért mi bizalmatlanok voltunk egy kicsit.

Elárulta a hirtelen megállapított irányárat, ami kb.60000 Ft volt. Ez nekünk nagyon magas árnak tűnt, így kimentünk a ház elé gondolkodni. Fölvetettem a nagy kérdést, hogy ha meg is vesszük a motorokat, hogyan fogjuk hazavinni, hisz én ugyan ott nem hagyom amíg szerzünk egy teherautót, a Skodába meg nem fértek volna be. A barátom körülnézett az utcán és rábökött egy teherautóra, hogy megkeressük a tulajt és elvitetjük vele. Erre én röhögni kezdtem, gondolván ekkora mázlink nem lehet! De erről majd később…

Visszaérve az udvarba, emberünk kiszedegette a gyertyákat és csavarlazító segítségével próbálta megmozdítani a motorokat. Benzin is volt bennük, a tank sem rohadt, szerinte azonnal beindul. Közben motoros sztorikat mesélt: a Pannónia neki jobb motor, mert olyan kényelmesen lehetett vele menni, az MZ-től egy kicsit félt, mert nagyon fürge és egyszer leesett róla. Kitologattuk az utcára a járgányokat.


Egyre jobban megtetszettek a gépek. Ekkor már biztosak voltunk abban, hogy elhozzuk őket. Dani barátom heves alkudozásba kezdett – én sajna nem vagyok egy kupecfajta -, majd hamarosan megszületett a vételár: 20 ezer forint a két motorért. Ismét fotózgatás, mindenki felült az új szerzeményre.

Emberünk igen kedves volt és segítőkész, tájékoztatott minket a közeli alkatrészforrásról és folytatta a motorossztorikat, amiket - jogsi hiányában - a földesutakon élt át. Jótanácsokkal is ellátott: milyen problémák adódhatnak, és mi azokra a megoldás.

Jött a következő gond: hogy vigyük haza a szerzeményt? „Ó semmi gond, szólok a szomszédnak!” –felkiáltással már indult is a régi tulaj, hogy felkeresse az utcán álló teherautó gazdáját. Micsoda mázli! - gondoltam. Újból alkudozás a sofőrrel, majd hamar megszületett a fuvardíj, ami igen barátságosra sikerült. Az egész család összeszaladt, mindenki segített feltenni a gépeket a platóra, mi jóformán hozzá sem fértünk. Indulás! Mi elöl, a teherautó mögöttünk, hamar beértünk Pécsre. Sikeres volt az akciónk!

Útközben azon beszélgettünk, hogy micsoda őrült cselekedet volt ez, sok pénzért vettünk egy csomó munkát! Sebaj, legalább hasznos dolgot tettünk, tán sikerült megmenteni két régi motort az esetleges végső pusztulástól! Nem lesz belőlük sem kapálógép, sem kistraktor. Ez már fél siker, a többi már csak rajtunk múlik! Azon leszünk, hogy szép, ápolt veteránmotorok legyenek.

Varga Péter