Egyszer minden álom valóra válik
(Lipták „ADDI” Attila - 2006-04-12)
A 80-as évek második felében, tizenéves gyerekként úgy csodáltuk az MZ-vel motorozó srácokat, mint a fehér lovon délcegen vágtató istenségeket. Megszólítani nem mertük őket, azt pedig remélni sem, hogy valamelyikkel mehetnénk egy kört. Persze csak utasként, de akkor is. Pontosabban akkor se…
Olyan mértékű motiváció volt ez számunkra, amely hatására azonnal megfogadtuk magunkban, hogy mindenáron veszünk magunknak ilyen motort, mi leszünk a következő generáció. Gyermeki elszántsággal mértük fel a lehetőségeket, hogy milyen anyagi forrásokból finanszírozható a tranzakció, mert ugye nem lehet elég korán kezdeni a felkészülést. No meg különben sem lehet az olyan bonyolult! Na, majd mi megmutatjuk!
Elhanyagolható, mellékes körülménynek számított, hogy jogosítványunk nem volt, sohasem mentünk még ekkora masinákkal, ráadásul rendszeres jövedelmünk fagyira, meg rágógumira volt elég. Akkoriban a locsolkodás még jól fizető iparágnak számított, de annak meg a gyakoriságával adódtak érthető okokból áthidalhatatlan problémák. Maradt egy másik idénymunka, de a helyi „téesz” nyújtotta lehetőségek nem váltottak ki bennünk olthatatlan jelentkezési reakciókat e pénzkereseti alternatíva iránt. Száz szónak is egy a vége, a lelkesedés mindenképpen adott volt, más nem.
Lakott a községünkben pár srác, akik a példaképeinknek számítottak, ők voltak a „nagytézések”. A mi eltökélt képzeteink, pedig a „nagytézisek”. He-he. A Jawa – mármint a 350-es – ritka látványosság volt mifelénk, ezért azt gondoltuk, hogy a TZ, esetleg egy „peregyes” sokkal inkább elérhető számunkra. Kesjár-féle szpojlerezés, túradobozok, antenna, soroljam még? Természetes volt, hogy a vágyálmok néha (gyakran) fantáziálásba csaptak át, így előkerültek az időnként frissített, a nem létező unokabátyók hihetetlen motoros akrobata mutatványairól, a rend éber őrei előli nagy meneküléseiről szóló históriák, és a többi, azóta már általam is feledésbe merült fantasztikum.
Ha valaki azt állította (lódította), hogy fordult párat egy ilyen csúcskategóriás masinával, az önmagában nagyobb fegyverténynek számított, mintha túlesett volna élete első nemi aktusán (e megállapítás egyenes ági következménye volt, hogy a sztenderen nyugvó gépre történő felülés – szigorúan a tulaj jelenlétében és engedélyével – a petting kategóriába sorolandó). Megjegyzem, akkortájt a lányok még egy rövid ideig kivétel nélkül a „hülye” kategóriába tartoztak, majd ez végérvényesen megváltozott, de az már egy másik történet…
A függőség miatt már akkor is egyértelmű volt, hogy a tervből sohasem lesz valóság, ha a T. Szülők nem tudnak róla, ezért elővezettük a témát, ki-ki saját szájíze szerint. A visszajelzések sajnos negatívak, de legalább következetesen egységesek voltak. Kegyetlen, gyermekellenes, gonosz embereknek gondoltuk szüleinket, amikor kitalációinkat hallgatván, égnek álló hajjal rázták a fejüket, majd egy-két nevelő hatású atyai pofon kilátásba helyezésével nyomatékosították, hogy örüljünk, ha néha-néha csepegtetnek benzint a rozzant Simsonokba, Rometekbe, Rigákba (nem leszólom e márkákat, tévedés ne essék!), amelyeket akkor azért már nyúztunk, nyúzogattunk. Ne akarjunk mindenáron meghalni – szólt az állásfoglalás –, aztán megspékelték a monológot néhány, talán sohasem volt elrettentő történettel.
14 voltam, amikor a családba került egy 634-es 350-es, ami – a korábban rengeteget motorozó édesapám bölcs előrelátását dicsérendő – az enyém lett volna. Azért a feltételes mód, mert az első sikertelen forgalmi vizsgát követően a papírjaim elvesztek (bocsánat, átmenetileg mindenki látókörén kívül kerültek, így diplomatikusabb) az MHSZ utódnál, lehetetlenné téve a pótbeporzást (
pótvizsgát - szerk.). A jogsi elszállt. Meg az agyam is.
Aztán az élet, főleg a választott felsőoktatási intézmény szigora úgy hozta, hogy néhány évre le kellett mondanom a motorozásról, tekintve, hogy a jogsi folyamatos hiánya miatt az csak illegálisan lett volna űzhető. Egy rendőri intézkedés a kiszemelt pálya végét jelentette volna, azt nem illett bevállalni. Éppen ezért a sárkány is elkerült tőlünk, amit most bánok csak igazán!
Nem részletezem, milyen sokat dolgoztam azon, hogy legyűrjem a motorok iránt érzett szeretetet magamban, ma már látom, hiába. Jött a munkahely mizéria, valamint a „hol is a helyem a nagy társadalomban?” és a „hogyan érvényesüljek szülők nélkül?” című nagysikerű népi játék, majd a családalapítás időszaka, minden ment a neki szánt úton. A hiányérzet azonban csak megmaradt, egészen ez év tavaszáig. Szerencsére Feleségem – ezúton is köszönöm Neki – támogatott ötletem kivitelezésében (természetesen nagyon tapintatosan, nem árulta el, hogy tele van a hócipője a szinte folyamatos motor-témákkal). Bátorított, mondván: egyszer minden álom valóra válik. Lássuk hát!
Szóval nekiduráltam magam a dolognak, elkezdtem böngészni a netet, hogy meglássam, milyen a felhozatal. Ahogy mondani szokták, a jó munkához idő kell, a rosszhoz meg még több, belepacsáltam rendesen. Mindegy, csak szoci legyen alapon leboltoltam egy műszaki nélküli 638-as 350-est, aztán kiderült, hogy szövődményes/szövevényes, gyógyíthatatlan papírgondjai vannak a gépnek, így néhány hetes utánajárást követően visszavitte a „tulaj”, én meg pénzzel a kezemben, némileg elkeseredve kezdhettem mindent elölről. Hosszúnak nem mondható kutatás után megláttam, megnéztem, majd elhoztam A MOTORT (így, csupa nagybetűvel!), amivel – éljen a retro! – én is istenség lehetek, mintha csak egy mozdulattal visszarepülnék az eddig ecsetelt suhanc korba. Aztán kiderült, hogy a lufi hamar kipukkad, de erről majd később.
Boldog voltam, büszke és teljesen elégedett. Kezdődhetett a munka megtervezése, mert az ránézésre volt bőven, illetve az ahhoz szükséges előkészületek megtétele. Azóta rájöttem, hogy kényes eszköz a kicsike, de megszerettem. Talán azért, mert ez a feeling annak idején kimaradt, talán azért, mert tényleg szép motornak tartom, de lehet, azért is, mert komolyabbra nincs pénzem.
Az első körben lekerült a vidéki szülői házba, majd szabadságom alatt sógorommal csapatmunkában nekiláttunk a rendbetételnek. Sajnos most is úgy történt, ahogy lenni szokott: menet közben derül ki, hogy a megbontás során sok, előre nem várt nehézségbe ütközünk. A chopper külső nem igazán az én világom, ezért vissza kellett alakítani a kormányt, cserélni a tükröket és megszabadulni a „sok” bőrtől és rojttól. Futár Petinél vettem kormányt, és mivel a magas kormány az eredeti hosszúságú (!!!) bowdenekkel és vezetékeléssel funkcionált (?) –ettől aztán balra kanyarodásnál már gázt sem kellett húzni, „automata” volt – a csere viszonylag egyszerűvé vált.
A tulaj(ok) áldásos tevékenységének köszönhetően, volt ez a motor türkizkék, sárga, majd piros, mielőtt metálszürke lett. A blokk is kapott egy telibe fújást, „szép” lehetett… Jut eszembe, a blokkot tabunak kiáltottuk ki, mert alapvetően erős és viszonylag csendes volt, olajfolyás sem mutatkozott, így semmi sem indokolta a belepiszkálást.
A
szimmering-csere az első villában kétség kívül időszerű volt, mert a porszáraz villaszár feltöltését követően nem volt képes ellátni eredeti funkcióját, ez, azt gondolom, természetes. Mármint a nem megfelelő közeg romboló hatása.
Jött a karburátor. Nem értettük, hogy vajon hogyan volt képes üzemelni ez a motor, mert annyi koszt szedtünk ki belőle, amennyi fizikailag csak belekerülhet. Oxidáció, lerakódás és kocsonyás üledék volt a karbiban, ami néhány év nemtörődömség egyenes ági következménye volt. Talán egy picit az is hozzájárult ehhez, hogy a tanksapka gumitömítésének szakadása után először
parafával, majd később sziloplaszttal próbáltak meg tömítést varázsolni a benzinfolyás gátjaként. A biztos hatás érdekében még a tartály nyílásának peremét is körbekenték szilóval. Ja, és amikor a benzin már nem volt képes kellő mennyiségben átfolyni a benzincsapon, akkor egyszerűen levágták a tankba nyúló szűrő részt. No comment.
Ezek után meg sem lepődtem azon, hogy további furcsaságok jöttek elő a gépen. Sajnos – be kell látnom – kicsit elhamarkodottan, kellő átvizsgálás nélkül vettem meg a gépet, de legalább nem drágán. A gőzborotvás mosás után még sűrűbbre ráncoltam a szemöldökömet, hiszen az olajsár (az eladó szerint az a jó egy MZ-nél, ha olajos) már nem takart, láttam is érdekes dolgokat!
Ilyen előzmények után felfokozott érdeklődéssel kezdtem lebontani a kuplungbowden blokkhoz csatlakozó menetes részénél (bocs, a pontos neve nem ismert számomra (vonóhuzalfelvevő ház - szerk.)) vastagon álló piros szilót. A megoldás az volt, hogy ferdén tekerték be a helyére, és nyílván indokolatlanul munkaigényes lett volna rendesen illeszteni, helyette szakszerűbb volt ilyen dilettáns módon az olajfolyást megszüntetni. Szerencsére a menet nem sérült, így kis odafigyeléssel helyére került a dolog.
Az első villára erősített kispolák lámpa, bár kétségtelenül jól mutatott, nem elégítette ki maradéktalanul az elképzeléseimet, ezért szereztem egy gyári első bilit, az ment föl helyette. Az elektromosság sem az erősségem, így segítséget kellett igénybe vennem. Sógorom javaslatára megbeszéltem egy öreg szakival, hogy átköti a dolgokat, mi több, átvezetékeli az egész motort, ráférne, tekintve, hogy korábban az összes vezetéket összekenték sárga festékkel az ülés alatti részen, egészen a hátsó lámpáig. A kisöreg el is jött, majd a nap közepén dadogva, botorkálva közölte, hogy mára ennyi, mert előző nap leesett egy kombájnról, nem bír ülni a fájó térde miatt. A valós ok azonban az volt, hogy a reggel véletlenül kint felejtett kerítésszaggatóra titokban rájárt, aminek egy erős bekávézás lett a vége. Persze szinte semmit sem végzett el a felvállalt melóból. A baj ott volt, hogy két nappal később vizsgajelenés volt a KPM-nél. Másnap reggel, ahogy a (Mekk)mester kérte, elmentem érte a lakására, de sántikálva előjött és szorgalmasan rázta a fejét, amikor a munka folytatásáról érdeklődtem. Végső elkeseredésemben a szomszéd autószerelő segített rajtam (amikor meghallotta, mi a meló, rövid töprengés után kíváncsian vigyorogva „csakazértis” bevállalta, bár jó tizenöt éve nem javított ilyet). Másfél óra múlva a részleges átvezetékelést követően minden a gyári rend szerint bekötve funkcionált, hat sörért.
Az elektromos rész bástyája, a generátor is megért egy misét. Szétszedését követően a több éves mocsok eltüntetése után már látszott a szénkefék cseréje, ami nem okozott gondot, de azért káromkodásra itt is mód nyílt. A tartó bakelit törötten, darabokban, némi hiánnyal a helyén volt, sőt – azt hittem, ilyen nincs – még egy korábbi rugót is találtunk az álló és a forgórész között.
Azt gondoltam, hogy nyugodtan hátradőlhetek, semmi akadálya a műszaki vizsgának. Hát persze, hogy tévedtem! A „megmérettetés” előtti nap kora este, amikor már minden bolt zárva, a bal hátsó lábtartóra kirakott hátsó
féklámpakapcsoló (az eredeti használhatatlanná vált az előző tulajok valamelyikénél, mert leamortizálódott a kapcsoló) megadta magát, hiszen pillanatok alatt sikerült a sarut letörni róla, aminek a helyreállítása több órás, erős fejtörések után azért ideiglenesen sikerült. A másnapi
vizsga viszont csont nélkül, hiszen a vizsgabiztos elismerően bólintott a gép láttán. Némi megkönnyebbülés, majd elégedett gyönyörködés következett. Felemelő érzés volt, aki még nem próbálta, annak ajánlom.
Nem maradt más hátra, mint a Krauser visszaszerelése dobozostól, valamint az eltömődött gyári helyett egy rezonátoros kipufogó felillesztése, majd tisztogatás, fényezgetés, fényképezés. Szóval, ilyen lett.
Azóta – bár a tervezettnél idő hiányában jóval kevesebbet – mentem vele néhány száz kilométert, eddig gond nem volt. A holtszezon kiválóan alkalmas lesz arra, hogy a kuplungot feljavítsuk, mert már nem áll a helyzete magaslatán. Valószínűleg
kap egy kisebb motorfelújítást is, amelynek mértéke egy mester (valóban hozzáértő guru) vizsgálódását és a ráfordítható keret nagyságának ismeretét követően derül majd ki. A szezon arra is jó volt, hogy beszerezzek
hozzá jó pár alkatrészt, így
egy garnitúra fényezhető elemet is, amely leváltani hivatott a meglehetősen szépen lefestett, de a neveletlen szomszéd gyerekek által jelentősen megviseltté tett tankot, dekliket, sárvédőket. Ilyen is van, sajnos, ezért soha ne engedjetek nem saját kicsiket a gép közelébe, mert ez lesz a vége.
A további módosítás egy csatos karburátor és az elektronikus gyújtás beépítését, valamint egy szépen rendbe hozott fejidom felrakását jelenti, amelyek már rendelkezésre állnak.
Amennyiben a T. Olvasó elalvás nélkül elsőre eljutott idáig, akkor reményeim szerint gazdagodott néhány olyan tapasztalattal, amelyet nem a saját bőrén kellett megéreznie, így talán kicsit körültekintőbb lesz motorvásárlás előtt. Semmiképpen sem bántam meg, hogy ezt az első kínálkozó példányt megvettem. Bár ráértem volna tovább keresgélni, ám az olcsóság nagy erővel bírt a döntésemben. Lehet, hogy sok (a vártnál mindenképpen több) kellemetlen apróság (?) volt a rendbetétel során, ám a végén nem lesz ennél szebb és jobb motor, számomra legalábbis. Az pedig a következő szezonra mindenképpen összejön, ha addig el nem üt a hajókötél. A lelkesedéssel nem lesz hiba, az bizonyos. Aztán találkozunk a szocitúrákon, remélhetőleg minél gyakrabban.
Vigyázzatok magatokra, jó motorozást!
