|
Storm - 2010-08-06 00:16:26
No akkor leírom kicsit pontosabban.
Én egy olyan ember vagyok, aki számára a fizikai dolgok üresek, értelmetlenek a mögöttes tartalmuk nélkül. Az egész világot egy spirituális nézőpontból nézem. Ezért vannak akik tisztelnek, vannak akik kinevetnek, vannak akik egyenesen gyűlölnek, és vannak akiket hidegen hagy.
Én abban hiszek hogy nincsenek véletlenek, semmi sem ok nélkül történik, az egész életünk egyetlen folyamatos, összefüggő történés. És mindenkinek van egy belső késztetése, még a materialistáknak is, még a minden nap egy irodában döglő zombiknak is, és ez a belső késztetés azt mondja, hogy ne hagyják hogy a világ betörje őket, hanem inkább keressék meg a valódi helyüket benne.
Én pedig egy ideje eldöntöttem hogy hallgatok erre a belső hangra és úgy élem az életem, hogy ha holnap meg kell halnom, hát egye fene, de legalább úgy halok meg hogy tudom: igazán éltem, és nem csak léteztem bele a világba.
Így hát követem a sorsot és azokat a jeleket amiket az élet ad - ezen lehet nevetni, de ezen a módon számtalan olyan álmom teljesült amire az adott élethelyzetben semmi reális esély nem volt. De én hittem benne, akartam, küzdöttem érte és megszereztem.
Ismerem az érme mindkét oldalát. Mivel Asperger szindrómám van, amely az autizmus egy gyenge formája, az automatikusan kialakuló szociális minták nálam hiányoznak. Gyerekkoromban nem voltak igazi barátaim, vagy csak nagyon ritkán és többnyire nem is sokáig, mert nem tudtam beilleszkedni. Nem tudtam mikor kell nevetni, vagy mire hogy kell reagálni. Általános felsőtől kezdve a szakközép végéig napi szinten megvertek, megaláztak, leköptek és sorolhatnám. Voltam mély depressziós, gondolkoztam már öngyilkosságon, és kaptam olyan dührohamot hogy hatan nem bírtak lefogni. Szóval megjártam a magam poklát, de itt vagyok. Túléltem és erősebb lettem. A legsötétebb órákban pedig az egyetlen dolog ami életben tartott, ami rávett hogy újra és újra felálljak ha a földbe tapostak, az a hitem volt. Nem egy vallásba vetett hite, hanem önmagamba vetett hit. Én akkor megesküdtem, hogy bármi is lesz, nem adom fel, és inkább meghalok mint hogy bárki vagy bármi legyőzzön.
És hiszitek vagy sem, ma még a nehézségek ellenére is boldog vagyok jól érzem magam a bőrömben, vannak igaz barátaim akik már olyan mint egy család, és számtalan dolgot amire vágytam, már megvalósítottam, még akkor is ha mindenki azt mondta hogy nem lehetséges. Vannak hobbijaim, dolgok amikben tehetséges vagyok, amiket szeretek csinálni, és nem riadok vissza semmitől mert tudom hogy minden lehetséges. A saját példámból tudom, mert ha nem így lenne ma már nem lennék itt, vagy a temetőben vagy egy elmegyógyintézetben feküdnék teletömve drogokkal - mindkét lehetőséghez jártam már közel, belenéztem a sötétbe és ahogy Nietzsche mondta, a sötétség visszanézett belém. De én mégis itt vagyok, és megyek tovább.
A Tibeti, illetve ez esetben Zanglai (egy pár száz éve hivatalosan már nem része Tibetnek) út célja többes. Mindenekelőtt önmagam keresésére indulok. Az egy olyan hely, ami arra tanít hogy önmagunkra figyeljünk, befelé. A világ tetején, a magas hegyek közt közel van az ember az éghez.
Minden ember aki a nehezebbik utat választotta, vagyis azt hogy megtalálja a saját útját és sorsát, rájön hogy van egy pont, ahol egy nagy lépést kell tenni az ismeretlenbe, mert csak így szakadhatnak ki eddig életük szűkös korlátai közül, és indulhatnak el a csillagok felé. Az ilyen eseményekre mondják utólag azt: sorsfordító. Hát én most pont a sorsom igyekszem megfordítani, részben tudatosan, tervezve, részben viszont a sorsra bízva magam. De ez így megy.
Van egy ember, aki nagyon jó gondolatokat írt az ilyen utazásról, és az ő szavát tán jobban tisztelitek mint az enyémet. Paulo Coelhnak hívják. Olvassátok el az "Az Alkimista" című regényét, és ha megértitek, akkor megértitek azt is, hogy miért megyek Zanglába: Azért hogy majd hazajöhessek.
A gyógyítást illetően, valóban, sok más mellett ezzel is foglalkozom. Az energiával, avagy ahogy a népnyelvből ránk maradt "kézrátétellel" való gyógyítás számtalan kultúrában ismert volt és ismert ma is. Számtalan irányzata is van. Jómagam nem ragaszkodok egyik irányzathoz sem, az amit és ahogyan csinálok nagyrészt belülről jön. De tény hogy átestem Prana Nadi avatáson is, amely Tibetből ered. Egyszer egy utazó megbetegedett Tibetben, a lámák meggyógyították, és ő könyörgött nekik hogy tanítsák meg erre. Végül megtették, s ő hozta el ezt a rendszert Európába. Ennek a vonulatnak Magyarországon a vezetője Petrezselyem József, ha rákerestek találhattok néhány jó írást is tőle.
A Zanglai útig még fel fogom keresni a Prana Nadi mesteremet, hogy átessek a második avatáson (a harmadiktól számít az ember mesternek), és valóban reménykedek abban is, hogy Zanglában vagy a környékén lévő kolostorokban találok gyógyító lámákat, és talán hajlandóak lesznek tanítani.
Szóval így állunk. Ez pár gondolat volt csak magamról, teljes őszinteséggel. Ennek fényében lehet ítélni - de ítélkezni nem. Az nem az emberek dolga. |
