Még több kedvvel vágtunk neki, a Dunaföldvárig tartó szakasznak, szerettünk volna kicsit lábáztatni nagy folyónkban, ami mellesleg a fejlődés és elmaradottság szimbolikus választóvonala. Ment is a gép, mivel keskeny volt az út, a teherautó meg sok, így forgalmasabb helyen 80, amúgy az utazó 95-100 kilometr per csasz. Nem is volt baj addig, míg el nem értük a Dunaföldvár 31 km táblát. Itt a motor hangja selymesből traktorcsörömpölésbe csapott át, kilenc óra volt. Gergő kuplungolt, a hang megszűnt, a motor leállt, legurultunk az út szélére és megdöbbenve tanakodni kezdtünk, találgattuk a hiba okát. Túlmelegedett? Hagytuk hűlni, sikeres indítás, újra traktorcsörgés… A következő indítás már meghiúsult, főtengely nem forog, valami miatt „megragadt”. Gergő szerint a csatoskarbi tűtartóját szippantotta be, mert amúgy is le volt lazulva és menetközben magától változott a tű pozíciója. Az én ötletem: talán elpattant egy gyűrű és beakadt valahova. Ekkor már bőven 5000 km-rel fúrás után volt a masina. Mivel a súbertű rendben volt, meg kellett vizsgálni a gyűrűk állapotát. Ehhez civilizációra volt szükség, hogyha tényleg az a gond, és súlyos a helyzet, akkor tudjunk alkatrészt beszerezni, ugyanis kalapács már van nálam az előző túra tapasztalataiból kiindulva, de 71-es gyűrűkészlet még nincs még a kabátzsebemben sem. :-) Betoltuk a masinát a legközelebbi településre. Útközben kedélyesen integető csopperes raj húzott el mellettünk lassítás nélkül, nomeg kamionok centikre mellettünk. Az egészben a legszomorúbb, hogy egy BMW-s autós srác állt meg érdeklődni a probléma okáról, ha benzin gond lett volna, már szívta volna is a tankját, de sajna kicsit komolyabb volt útszéli magánszámunk oka. Ezúton köszönjük az ismeretlen makói fehér BMW-snek, a kedvességet, ha nagyok leszünk megháláljuk! Végre beértünk Fülöpszállásra.