Nézegettem, milyen régen írtunk cikket a szocitúrákról. Épp kezdtem volna megint sajnálkozni magamban, mikor eszembe jutott, hogy, hoppá, most mi vagyunk soron.  Emlékszem, hogy nyaggattam már a szervezőket (na nem mintha magától értetődő lenne, hogy csak szervező írhat cikket), hogy írjanak cikkeket, nem árt talán ezért, ha mi járunk elöl jó példával.

A túraútvonal bejárására nem jutott sok időnk, reméljük ez nem volt túlságosan érezhető.

Talán elárulhatom, hogy úgy terveztük, pénteken előbb megyünk le, és bepótoljuk a lemaradást, de sajnos ekkor sem sikerült időben elszabadulni Pécsről, aminek aztán meg is ihattuk a „levét”, vagy legalábbis ázhattunk benne rendesen. A pécs-gyékényesi 120 km-es szakasz kb. felét ugyanis esőben tettük meg, ami bőrruhában és nagy plexi mögött nem is volt talán olyan vészes, friss motoros barátunk viszont, aki mögöttünk gurult igen nyárias öltözetben –vékony nyári motoros kabát, farmernaci, félcipő– begyűjthette első kellemetlen élményét az elemekkel való küzdelemben. Mikor elkezdett esni, megkérdeztük ugyan Danit, nem kéri-e véletlenül az esőruhánkat, amiből két garnitúra is lapul a dobozban. Ő kemény maradt, és nem kérte.  (Indok: „nagy lenne a szélellenállása”. Hmm, úgy nézek ki, mint aki sátorvásznat hord esőruhának? Megsértődtem, de nem számít. ) Ez az első látásra nemesnek tűnő viselkedés, aztán mégis meggondolatlanságnak bizonyult, mivel azon a ruhán kívül, ami rajta volt, csak a telefonját, meg a papírjait rejtette az én zsebem (az mégiscsak vízállóbb). Na nem mintha ennyire minimalista lenne a kezdő motoros, hanem mert a cuccait felesége és barátai hozták utána autóval –így kell kéremszépen „kényelmesen” motorozni – a baj csak az volt, hogy később…, jóval később hozták.

Sebaj, miután megérkeztünk –meglepődésünkre mi voltunk az elsők- és „becsekkoltunk”, Dani két fogvacogás közt átvedlett HyGy száraz ruháiba átmenetileg.

Mi még épp tárgyaltunk szállás témában (nem értek a matekhoz, de kijött, hogy egy négyágyas faház = egy lakókocsi + egy háromágyas faház – asszem rendesek voltak), amikor begurult Ildi is szitkozódva, ő még egy kicsit többet ázott, mint mi. Szárítkozás után birtokba vettük a helyi vendéglátó egység egy nagyobb asztalát, és lelkesen szorongattuk a teás bögréinket, miközben szállingózott a többi motoros is.

Másnap persze már dög meleg volt, ideális strandidő, szerencsére, mert a délelőttöt erre szántuk. Fürcsizés közben bevártunk még pár motorost, akik közül ugyan nem mindenki jött el aztán gurulni, mondván „gurultak eddig eleget”, de aki nem jött, legalább kölcsönadta a motorját annak, aki autóval érkezett, motoros létére. (Tripla-dupla szemrehányás az érintetteknek. )

Délután kettőkor indultunk tehát csak el a tényleges túrára, mentségünkre legyen mondva, hogy pl. Furfaragék így is sikeresen lekésték az indulást, igaz nem sokkal, de hát majd legközelebb…

 

 

 

Első állomásunk a Dráva part volt Őrtilosnál, ahol a Mura is csatlakozik Magyarország egyetlen szabályozatlan természetes partvonalú nagy folyójához. A következő kis kitérő fakultatív lett volna az off road-jelleg miatt, de végül mindenki megtekinthette ugyanezt a látványt madártávlatból is, mert találtunk egy rövidebb (és kevésbé off) utat a közeli Szent Mihály-hegy tetejére, ahonnan szép kilátás nyílik a két folyó összefolyására és a láthatáron húzódó horvát hegyekre is.

 

Nem olyan szép talán, mint az épp felújítás alatt álló kis templom körüli állványzatról. A többség azonban úgy gondolta, nem követi HyGyéket az ingatag építményre, hanem majd a készülő képeken megcsodálja az onnan nyíló még magaslatibb kilátást. Innen Iharosberény felé vettük az irányt, ahol a főattrakciót három rekorder fa biztosította. Magyarország legnagyobb mamutfenyőjét, amely a ma iskolaként funkcionáló 18. századi Inkey kastély parkjában található, mindenki megcsodálta, meg is mértük amolyan Döbrögi-féle módszerrel, stimmelhet a hét méteres törzskerület. A második legnagyobb mamutfenyőt és a 200 éves szintén hazai rekorder himalájai cédrust csak a kitartóbb bóklászók találták meg, pedig arborétumnak csak erős túlzással nevezhető a hajdani télikert.

Mondhatjuk, hogy a tájmotorozás szakasza következett ezután, bár a Kaszó felé vezető, néhol betonlapokkal kirakott erdei út többeket a régi M7-esre emlékeztetett. Tudtuk, hogy a helyi fő látványosság, az erdei kisvasút, nem közlekedik hétvégén, azért gondoltuk, mégis megnézzük. Nem bántuk meg szerintem, már csak az odavezető gyönyörű és a motoros körülményekhez képest csendesen békés erdei táj élménye miatt sem. Mikor megérkeztünk a kisvasút kaszói állomásához, épp eleredt az eső, így kapóra jött, hogy behúzódhattunk a tető alá, illetve az üresen álló kis személyszállító kocsikba. Az eső elálltával kezdte a csapat felfedezni az érdekességeket. Nem is baj talán, hogy nem volt senki az állomáson, és nem ordították le a fejünket az óriás vízcsap nyitogatása közben, amivel valószínű az egyik sínre félreállított, de nosztalgia célokra még olykor-olykor használatos gőzmozdonyt töltik fel, vagy amikor a kis hajtányt nyüstölték többen egymás után, illetve épp egyszerre.

Mire a társaság kiszórakozta magát (semmit nem tettünk persze tönkre), kezdett esteledni, így az utolsó megállót, Csurgót, kihagyva elindultunk vissza a kempingbe. Ha a tapasztalt szocitúrázónak (esetleg túraleírás olvasónak) valamiféle rejtélyes hiányérzete támad, Teshohoz hasonlóan nem téved, valóban nem voltunk Tescoban. Nem globalizáció ellenességből, hanem mert nem volt a környéken. A levonandó tanulság: nem, nem az, hogy legközelebb csak Tesco közelébe szervezzünk túrát, hanem, hogyha nem tervezünk Tesco-látogatást a túrába, ezt külön ki kell emelni a túraleírásban, és szóban nyomatékosítani kell.  Ezt mi elmulasztottuk talán, bocsánat.

Ha valaki közületek ismét erre jár, és szeretne még nézelődni, felkeresheti azokat az állomásokat, amelyeket mi végül is kihagytunk. Csurgón a gimnázium parkjában érdemes talán egy sétát tenni, és felkeresni a 13. századi templomot. Legelső állomásunk közelében pedig a volt Zrínyi-Újvár romjai, leginkább csak helye található. Érdemesebb nem Őrtilos, hanem Belezna felől megközelíteni, de miután a várat az 1664-es ostrom után teljesen lerombolták –sokáig még helyének meghatározása is vitatott volt–, pár ma már dombnak látszó földsáncon és az újkori használatból fennmaradt betontömbökön kívül nem látni sok mindent, ezért nem mertük idecipelni a társaságot, de akinek a jelképes érték számít, keresse fel bátran, ha erre jár. (Hát nevezzetek bunkónak, de röviden: Nincs már ott semmi. Szal aki romokat keres oda ne menjen! Ha a természet vagy a dombok érdeklik akkor uccu neki- HyGy) És majd' elfelejtettem: mi is sokáig gondolkoztunk, elvigyük-e a társaságot a közeli, Lábod és Mike között található, vidraparkba. Végül a hely viszonylag nehéz megközelíthetősége miatt - legalábbis motorral nehéz, mert nagyon homokos 2,5 km-es út vezet oda - lemondtunk erről, de ha valaki bevállalja, nézze meg, érdemes.

Hipermarket nélkül sem maradtunk azonban éhen, sőt a visszaérkezést is elég jól időzítettük, mert a kempingben hamarosan el is készült az előre megrendelt pörkölt nokedlivel. A vendéglátók és HyGy közös jóindulatának köszönhetően pedig két kancsó ajándék borocskát is kaptunk. A vacsi után további iszogatással és ki fáklyás-fürdőruhás, ki fáklyás-fehérneműs, ki fáklya és fürdőruha nélküli éjjeli fürdőzéssel fokozta a jó kedvet. Fáklya csak egy volt (miután valami szemét felgyújtotta a másikat, ezúton is bocs ), ezért azt biztonsági okokból Morára bíztuk, igaz, hogy a tó igen mély volt, de hát mégiscsak ő a legmagasabb .


Vasárnap szokás szerint szedelőzködés, egymás motorjainak mustrája volt a program. Az egy ideje már tartós tendencia, tudniillik, hogy a szocitúrák egyre kevésbé „szocik”, most is megerősítést nyert sajnos és szerencsére. Így az egymás motorjainak próbálgatásából származó személyes konklúzióm is egy 600-as Honda Hornethez kapcsolódik: Minden tiszteletem Renié, aki Balázs mögött ezen a mocin tette meg az utat. Kipróbáltuk HyGy-vel, a fiúk biztos okosabbat tudnának róla mondani, de én úgy foglalnám össze, hogy majd besza… …kadt  a körmöm úgy kapaszkodtam, és combizom erősítésnek se utolsó egy gyorsabb kör a géppel.

Lassan búcsút vettünk azoktól, akik messzebbről jöttek, mi pécsiek még fürödtünk egyet a nagy strandon, megpróbáltuk legyőzni magasság- vagy mélység iszonyunkat a trambulinról ugrálva, majd mi is hazafelé vettük az irányt.

Egészen pontosan nem számoltuk össze, de „csúcsidőben” kb. 30 motor gurult a dimbes-dombos tájon. Ha a kempingben hesszelőket is beleszámítom, még többen voltunk, de így sem elegen , több szocimotoros ismerőst rég nem láttunk. Igyekezzen hát mindenki, hogy legközelebb ott lehessen, ha most -esetleg még egyáltalán- nem volt, azért, ha volt, akkor pedig azért. Remélem Ti is olyan jól éreztétek magatokat, ahogyan én. Találkozzunk a következőn!

kacc

2008. július 26.

Kapcsolódó galéria