A határ másik, ukrajnai oldalán minden rendben, kb. harminc perc alatt lezajlott, vámolás, csodálkozás stb. Elég furcsán méregettek. Még nem fordult elő, hogy Magyarországra hozzon valaki járművet tőlük, ez inkább visszafelé működött. De mi már itthon vagyunk! Magyarországon! Nem túl hosszú a sor. Beállunk. A motort hárman toljuk: fiam, keresztfiam és én. Előre megyek megkérdezni mi a teendőm, lévén az ilyen ügy finisében, annak végső állomásán tennivalókról tájékozatlan vagyok. A szolgálatot teljesítő határőr megvizsgálja az útlevelemet, később a velem együtt jövőkét is. Az éppen ott lévő vámtiszttől érdeklődöm a továbbiak felől. Válaszai: miért éppen ma, miért éppen itt, és miért éppen akkor, amikor Ő, itt. Mondja, állítsuk félre a motort a parkolóba, mert ez hosszú menet lesz.

Az lett! A papírokat elkérte, majd telefonált. Na nem rögtön. Kb. úgy másfél óra múlva közölte: a főnöke azt mondta, menjek egy másik átkelőhöz, mert ők ezt nem vámkezelik. Miért? Kérdem. A válasz, csak! Bővebb indoklás itt még ilyen nem volt és nem is lesz. Ma. Bravó. A határ nem európai oldalán sem volt ilyen, aztán lett. Igaz ott is ez lett az első. De hát elsőnek is lennie kell egyszer. Nem így vélekedett az én vámtisztem. Telefonáltam egy régi, ma már nyugdíjas pénzügyőr ismerősömnek a fővárosba. Ajánlata a pénzügyőrség zöld számának felhívása volt. Megtettem, megnyugtató hangú bűbájos női hang együttérzéséről biztosít, de két ügyeletes tiszt telefonszámának megadásán kívül egyebet nem tud tenni. A csoda: hívom a tiszabecsi ügyeletes tiszt telefonját, igen ez az én emberem asztalán cseng. Ebben hamar megegyezünk B. Zsolt úrral. Ez a hívás nem nyert. Felhívom a debreceni ügyeletes tisztet, tanácsokat ad, de neki sincs ő sem tudja mit tehetne, tegyünk. Nesze semmi fogd meg jól.

Közben az idő telik. Én több számot hívok, ismerőst, és ismeretlent egyaránt. B. Úr következetesen a telefon-beszélgetéseiben engem, ,,úriember” titulussal illet, eléggé pejoratív hangsúllyal. Egy hasznosat tett B. Úr, megadta egy IBUSZ képviselő telefonszámát. Ez a hölgy lett a megoldás kulcsa. A határra érkezésünk óta öt és fél óra múlva B. Úr, közli, hogy neki van olyan nyomtatványa, amit nekem ki kell töltenem, de úgy sem tudom szabályosan megírni. Így Ő nem tudja elfogadni. Nem baj, mondom, majd megkérem, hogy segítsen. Erre Ő, gondolom, hogy Ő tudja, miket kell beírni. Közölte, nem tudja. Kérdés akkor hogyan ellenőrzi a helyességét az okmánynak. A hatodik óra elteltével megállapodunk abban, átmegyek a Csengersimai határátkelőhöz, és ott a gyakorlott ügyintézők elkészítik az okmányt. Hangsúlyoznom kell, és megköszönnöm az ottani hozzáállást, úgy a pénzügyőrök, mint az IBUSZ képviselője részéről. Felhívták még telefonon B. Urat, majd nyugtázva elégedettségét utamra bocsátottak.

A papírokat a Tiszabecsi Vámhivatal ügyeletes tisztjének B. Zsolt úrnak átadtam, majd vártam. Fél óra múlva kapok még egy adatlapot, lekezelő stílusban B. Úr elém tesz egy mintát a kitöltésről, amit egy másodpercig volt módom tanulmányozni. A kérdéseket megfejtettem, megválaszoltam, majd B. Úrnak átadtam. Újabb fél óra, közli az általam kitöltött irat átadásával, szinte ünnepélyesen, hogy dolgoznak az ügyön. Ez gyanús! Kik, és persze hol?

Ő egyedül van az irodában, benézek, monitor előtte és bőszen telefonál. Megint fogalma nincs mit is csináljon. Újból felhívtam a zöld számot, megnyugtatásra törekedő beszélgetés. Nem nyugodtam meg. Telefon újból Debrecenbe az ott szolgálatot teljesítő ügyeleteshez, - már éppen hívni akartam - mondja. Megjegyzem, előző beszélgetésünk óta több óra telt el. Újból megkérdezem B. Urat mikor szabadulok végre, hiszen már ott tartunk, hogy az a papír sem felel meg neki, amit Ő maga egyeztetett kollégáival. Szóváltás, fenyegető hanghordozás, részéről, igaz akkor már részemről is.

És a csoda: 16 óra 30 perckor kaján arccal kezembe adja az irataimat, viszontlátásra, búcsúzik, gúnyos mosollyal a szája sarkában. Tájékoztatásul: A motor értéke: 200 EURO, ezt nem is vitatta. Az okmányok, amit beszereztem Ukrajnában, tökéletesen rendben voltak. Válaszköszönésem: - jó napot, én magát viszont soha nem szeretném látni. Közben, míg az ügy ,,intéződött”, fiam és keresztfiam a parkolóban állt, vagy ült.

Amit láttak Európa kapujában: A munkájukat végző vámtisztek a beálló autókhoz átlagosan 10 percig hozzá sem mennek. Aki egy tízdobozos csomagolású, amúgy vámmentesen vihető cigarettát vámkezeltet annak minimum másfél órát kell a B. Úr, intézkedésére várni. B. Úr, öltözködése, kritikán aluli, kilógó ing, lecsúszott nadrág stb. B. Úr kizárólag cigarettával a szájában tud kommunikálni, és derékig behajolni a vizsgált járművekbe. És még valami, miért kell a beutazó hölgyek táskáit plénum, illetve a többi utas előtt úgy vizsgálni, hogy minden fehérneműjét egyesével vizslatják?

 

A leírtak nem panasz jellegűek. Megállapítások.

Történt 2006. 05. 21.-én 8 óra 30-tól 16 óra 30-ig, Tiszabecsen.

 

Kovács István